Nagyjából négy évvel ezelőtt - egy traumaként megélt élethelyzetnek köszönhetően - megrekedtem egy ponton. Egyszerűen nem tudok írni: egy-egy nekiiramodástól eltekintve se előre, se hátra. Sőt, már a gondolat is frusztrál, stresszel. De miért olyan fontos ez?... Kit érdekel, hogy nem tudom írott formába önteni a gondolataimat? - Kérdezheti bárki jogosan.

Egyáltalán nem kell, hogy érdekeljen bárkit is - a saját szemszögemből azonban sajnos elég nagy a jelentősége. Két okból is.

Az egyik az, hogy régész vagyok. Nem csak a munkám, még kevésbé a hobbim ez - inkább a hivatásom. És bizony egy régésznek nagyon is sűrűn le kéne írnia a gondolatait. Nem elég kiásni és dokumentálni a múlt nyomait, nem elég konferenciákon 20 percbe zanzásítva előadni, hogy mitől is olyan nagy szám, amit találtunk vagy amire rájöttünk. Nem elég tanítani, kollégákkal ötletelni - ÍRNI KELL! Jelentést, hatástanumányt (ezek még hagyján), cikket, könyvet, tudományos-ismeretterjesztőt, kevésbé tudományos, de nagyon ismeretterjesztőt - bármit, amit a többi ember később leemelhet valós vagy virtuális polcáról, és a benne foglaltakért néha imába foglalhatja a nevünket (irónia).

Na, ez az, ami nekem évek óta nem megy. Amitől sikítófrászt kapok, akárhányszor rákérdez valaki: "És a múltkori (tavaly előtti, sic!) konferenciához leadtad már a cikket?", "Mikor fejezzük be a csüngős tanulmányt?", "És a 2015 tavaszi roncsolásmentes projekt beszámolója?"... Megőrülök! Sőt, mi több, utálom az egészet!

Pedig amúgy imádom az egészet... És ez a másik bökkenő. Hogy régészet ide vagy oda, IMÁDOK ÍRNI. Tinédzser koromban alig vártam irodalom órákon a szabad műelemzéseket, a tematikus esszéket, sőt, egy idő után "csak úgy" is írtam. Először csak az asztalfiók, majd ahogy egyre inkább vetkőztem le a szégyenlősségemet, a gimnáziumi magyar tanárom, néhány barátom, legvégül pedig már a szélesebb közönség számára is.

Soha nem azért írtam, mert figyelemre vágytam - azért írtam, mert gondolatokat szerettem volna megosztani. Megfogalmazni először saját magam számára egy-egy érzést, egy-egy történetet, majd azt felöltöztetni úgy, hogy másokat is gyönyörködtessen. Szeretek az írásaimmal adni másoknak. Élményt, gondolatot, hangulatot, ötletet - írjak bár hétköznapi vagy tudományos témában.

Ezt a hasznosság-érzést, az alkotásért való lelkesedést, az írás közbeni flow-élményt nem találom már hosszú ideje. Munkává, megoldandó feladattá, teljesítendő határidővé vált minden. Azóta kényszeres pótcselekvéseket végzek: takarítok, rendet rakok, selejtezek, rendszerezek, megsétáltatom a kutyákat, főzök, és a legtöbbször olvasok. Bölcs gondolatokat, elgondolkodtató történeteket, klasszikus és kortárs irodalmat, szakirodalmat, verset, újságot - bármit, csak ÍRNI NE KELLJEN. Igen, ez volt az első menekülőút: az írott világban lekapcsoltam a kiáramoltató főcsapot, és csak befelé szivattyúztam.

Természetesen a pótcselekvések ideje alatt rengeteg időm volt gondolkodni. Ha létezne olyan szerkezet, ami a gondolatokat begépeli, némi utómunkával már vagy hat tucatnyi könyvet írtam volna. A bronzkorról, a halálról, a tudományfilozófiáról, a lélekről, a kapcsolatokról, a tanulásról, az emberekről, a kutyákról, a hagyományokról - és még számolatlan dologról. De NEM ÍRTAM. Nem vártam meg, hogy a testem utolérje a cikázó gondolataimat - az apró kis kolibriként ide-oda repdeső, mindenbe belekapó, mindent szintetizáló, mindenre reflektáló kis impulzusokat.

Pontosan ezért lettem egyébként régész: határtalanul vonzó perspektíva, hogy az ember bármivel foglalkozhat a világon, amivel előtte (vagy vele egy időben) bárki foglalkozott már. Lehet fizikai munkás, lehet irodista, lehet matematikus, biológus, fizikus és kémikus, orvos, pszichológus, mesterember vagy filozófus (és most legyen elég ennyi példa). De ha folyton csak csapong a figyelem, ha egyetlen gondolat végére sem kerül pont, akkor ugyan az "aha-élmény" meglesz, de ennek aztán az égvilágon semmi haszna vagy értelme nincs. Nevelhetünk magunkból egy rózsát az üvegbura alatt.

Szóval eldöntöttem, hogy véget vetek ennek a parttalanságnak, ennek a tehetetlenségnek. Hát így született meg ez a (ha tetszik, terápiás célú) blog: kutyaharapást szőrével, avagy egész egyszerűen ÍRNOM KELL. Mindegy mit, mindegy miről, de minden nap írnom kell. Hogy újra érezzem az írás ízét, hogy újra megtaláljam a motivációt a mindennapokban, és hogy valóban azt érezzem: azt csinálom, amit igazán szeretek. De ehhez az kell, hogy átrágjam, átgyúrjam, megemésszem és feldolgozzam mindazt, ami idáig vezetett - a következő bejegyzések részben erről fognak szólni. Ha megtalálom a dolgok nyitját, akkor remélhetőleg nem is olyan sokára már nem hátra, hanem előre vezetnek majd a gondolatok.

Hát akkor nézzük: merre van a kiút a funkcionális diszgráfiából*? **

* Elnézést, kedves gyógypedagógusok, tudom, hogy ez a terminus - úgy, ahogy itt használom - nem létezik, de egyszerűen muszáj volt nevet adni a mumusomnak...

** Ennyire egyszerű azért nem lehet... Vagy mégis? Flowban nyomom meg a Mentés gombot... :)

U.i.: Nem tudom levetkőzni a hivatkozási kényszeremet - tudományos "mellékhatás" -, de most laza leszek: a bejegyzésben szereplő képek forrása kivétel nélkül az Internet, és ez a későbbiekben is így lesz. Hála érte minden alkotónak!

És ezzel meg is van a következő témánk: a mániákus maximalizmus és a bűntudat.