Úgy látszik, mostanában minden mindenre rímel (egyébként máskor is, csak vannak időszakok, amikor az ember fogékonyabb a jelenségre).

Mindenki keres, mindenki talál, mindenki próbálkozik - így vagy úgy, de mindannyian küzdünk. Y generációs probléma? Nem vagyok benne biztos, de van egy olyan érzésem, hogy néhány évtized múlva számokban is kimutatható lesz az, amit mi most érzünk.

Kezdődik először is azzal a problémával, hogy az ember megtanul-e felnőtté válni (jól látjátok, nem elírás: szerintem a felnőtté válás folyamatát is tanulni kell) és ha igen, akkor hogyan és mikor következik ez be? Van ez a poszt 8 dologról, amit jó lett volna már a gimiben megtanulni. Mikor megláttam a címét, nem gondoltam, hogy épp arról szól, amin mostanában annyit morfondírozom. Hogy kinek kellett volna elmondania, kinek kellett volna megtanítania, netán rákényszerítenie arra, hogy mi a taktikája a saját magadról való gondoskodásnak?

Hogy azért van-e mindez, mert a szocializmus "bukása" után szüleink - érthető módon - azt szerették volna, hogy nekünk mindenünk meglegyen: anyagi biztonság, színvonalas oktatás, kiszámítható karrier? Vagy hogy általában globálisan afelé tendál a világ, hogy termelőkből fogyasztókká váljunk, kész termékek, "kész életek" befogadói legyünk? Hogy robotpilóta üzemmódban üljünk egyik körhintáról a másikra, és az okos, előrelátó tervezés helyett csak annyira vagyunk "szabadok", hogy gátlástalanul be merünk olvasni a főnökünknek, ha nem tetszik valami?...

Sokat tűnődöm azon, hogy lehetett volna-e másképp csinálni, vagy ez így volt törvényszerű? El lehetett volna-e magyarázni egy kamaszodó szörnyetegnek a kétezres évek közepén, hogy "igen lányom/fiam, nemsoká bizony elengedem (és tényleg elengedem, még ha belehalok is) a kezed, és utána nem fog senki a nyakadra járni, hogy rakj rendet, egyél rendesen, dolgozz rendesen, legyél kitartó". És azt el lehet-e magyarázni valakinek, aki a saját szabályait csak mások szabályaival való szembeszegülés gyanánt képes felállítani, és már tinédzserként a lépten-nyomon önmegvalósító, boldogsághormonnal plasztikázott self-coachok után rohan (bár akkor még "sikeres felnőttként" hívták őket a középiskolai tanáraink), hogy "Hát bizony nagyon szar lesz. Sose lesz kedved hozzá, de életed hátralévő része erről fog szólni...".

A fenti mondatok hemzsegnek azoktól a szavaktól, amiket egy lázadozó, örökké mindennek és mindenkinek ellentmondó személy utál hallani: "kitartás", "muszáj", "felnőtt", "ezentúl". Érti-e egyáltalán, hogy mit jelent? - Nem hiszem. 

Egészen addig nem, amíg keserű mosollyal az arcán bevallja saját magának, hogy ez tényleg szar. És ahhoz, hogy jobb legyen, még keményebben kell küzdeni - és nem mással, hanem a saját lustaságunkkal és kényelemszeretetünkkel. A komfortzónánkkal és a rutinnal, az alaptalan félelmeink tengerével. Mert bizony senki nem fogja helyettünk forró kakaóval kísérve végigdédelgetni az életünket. NEM! Nem fogja.* De attól még létezik boldogság, létezik megelégedettség - sőt, a saját magunk teremtette rend, felelősség és (értsd jól) full kontroll a lehető legnagyobb.

Úgyhogy egy üzenetem van magunknak: fogat-szemet-orrot-szájat összeszorít, és gyerünk! Nem "majd", hanem most!

Van rá 5 másodperced. Mire is? Hogy megtedd a következők közül az első lépést az álmaid megvalósítása felé. A többi videóból kiderül:

"Egyáltalán nem könnyű, de végtelenül egyszerű."

*Dehogynem fogja... Ilyenek ezek a szülők. Mi is ilyenek leszünk. De most már rajtunk a sor.