Ha az ember túl sokáig hagyja ki a mindennapjaiból azt, hogy leüljön átgondolni, mit is vitt véghez és milyen következő lépések várnak rá másnap (vagy hosszabb távon), előbb-utóbb egy olyan mókuskerékben találja magát, amelyben mindig csak rohan, úgy érzi, hogy bár állandóan dolgozik, mégsem halad vagy készül el semmivel - olyan, mintha nem is csinált volna semmit, miközben teljesen kipurcant.
Ez azért van, mert nem hagyunk magunknak időt arra, hogy az elvégzett munka - még ha éppen csak apró lépések is tettünk a nagy egészhez képest - boldog megelégedettséggel töltsön el bennünket. Sajnáljuk magunktól a dicséretet, a gőz kiengedését, a megnyugtató vállveregetést: igaz, még messze a cél, de ma is tettem érte valamit!
Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember minden nap átgondolja, mivel is foglalkozott. Nem is feltétlenül kell megnevezni, hogy mennyit haladtál: kezdetnek elég az is, ha írsz egy listát az aktuális teendőkről - legyen ez akár munka, akár otthoni feladatok, akár szabadidős tevékenységek. Tényleg bármi, amit fontosnak érzel annyira, hogy lásd, mennyit is foglalkoztál vele!
Én először nem is a munkámat, a megírandó cikkeket, megszerkesztendő előadásokat, lefordítandó szövegeket és elvégzendő megbízásokat kezdtem monitorozni, hanem a házimunkát. Egyrészt azért, mert vannak olyan pótcselekvéses időszakaim, amikor mániákusan a takarításban és rendrakásban vezetem le a felgyülemlett energiáimat, másrészt pedig valóban kíváncsi voltam arra, hogy egy hónap alatt a két kutya mellett hány alkalommal van szükség söprésre, porszívózásra, felmosásra, szőnyeg- és kanapétakarításra, hányszor megyünk sétálni, hányszor vásárolok be, hányszor főzök vagy takarítom ki a lépcsőházat.
Miután ezt másfél-két hét alatt rendszeressé tettem, észrevettem, hogy ha ugyanilyen intenzitással követném nyomon a munkámat, akkor egyrészt nagyobb kényszerítő erőt éreznék a cselekvésre (ma még nem húztam egyetlen strigulát sehová sem - ideje nekiállni valaminek!), másrészt pedig szemmel látható, kézzel fogható - MÉRHETŐ - is lenne a haladásom. Spontán hiányérzetem támadt, ezért tegnap nyitottam egy új oldat ezeknek a feladatoknak is.
A technikám a következő:
- Csoportosítom a teendőket aszerint, hogy az életem/munkám mely területéhez kapcsolódik (múzeumi vállalások, kutatóprogram, doktori, egyéb).
- Egy-egy feladatnak több fázisát is megnevezem, ha már tudom, milyen lépésekből fog állni a munka.
- Nem a nap végén, hanem nap közben, mindig közvetlenül az adott cselekvés elvégzése után (vagy nem sokkal később) jelzem a tevékenységet a listámban. Ez nem csak ezért hasznos, mert így kevésbé felejtkezem el róla, hanem azért is, mert így egész nap folyamatosan ott van valahol a tudatom perifériáján a dolog.
- Nem csak azt jelzem, ha elkészültem egy feladattal (korábban, a múzeumban listát írtam, majd kipipáltam vagy kihúztam azt, amit már megcsináltam), hanem azt is, amikor bármilyen módon foglalkoztam vele.
Minél több időt és energiát igénylő tevékenységeket végzek (cikket írok vagy fordítok, sok száz oldalas dokumentációt gépelek, recenziót írok, stb.), annál fontosabb és hasznosabb számszerűsíteni a feladatra fordított figyelem alkalmait. Így ha a nap vagy a hét végén rápillantok a kis táblázatomra, látni fogom, hogy hiába érzem úgy, hogy elúsztak a napjaim, bizony igenis sokat foglalkoztam a munkámmal, sokat haladtam! Ezen a héten például már két feladattal is teljes egészében elkészültem!
Nagyon jó érzés ezzel szembesülni ahelyett, hogy folyton azon járna az eszem, mennyi minden van még, amit meg kell csinálnom. Kevésbé görcsölök és stresszelek a határidőkön, és ha nincs kedvem az egyik feladathoz, keresek olyat, amihez épp erőt érzek. Nem ülök agonizálva felette, nem erőszakolom meg magamat - haladok azzal, ami az aktuális állapotomban a legkevesebb ellenállást fejti ki (ld. az előző posztot).
A folyamat egy következő lépése az lesz, amikor már egy előre megtervezett ütemterv lépéseit pipálom ki sorban - de erre nálam még egy kicsit várni, érni kell. Nem szükséges siettetni semmit. :)
