Na, hát itt vagyunk ismét... Kereken egy hét telt el azóta, hogy legutóbb posztoltam. Mentségemre szóljon, hogy minden nap rengeteg dolog történt, de nem akarok mentegetőzni. Minden nap meg kellett volna oldanom, hogy írjak ide legalább egy pár sort - eddig így szólt a fogadalmam. Be kell látnom…

Elkezdtem dolgozni az egyik cikkrészleten, amit nagyjából másfél évvel ezelőtt vállaltam be. Először arra gondoltam, leírom, milyen jegyzetelési, olvasási technikákat próbálok ki az írástudás visszaszerzéséért folytatott küzdelem során, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy már egy órája…

"Mert minden egyes nap, melyet nem a mélyben ücsörögve, hanem létrádat építve töltesz, élettel tölti el a lelkedet." - Kocsis Gábor: Nulla dies sine linea - avagy a biztos sikernek nincsen titka (avagy: hogyan másszunk ki a gödörből?) A mai napom majdnem eltelt alkotás (írás) nélkül. Kipucoltam…

Még 24 óra sem telt el, máris a kifogásokat keresem. Vannak ilyen napok: amikor minden nyűg, amikor minden helyett bármi mást csinálnék, és még ahelyett is kitalálnék valamit. Blokkok blokkok hátán - én meg általában hagyom magam. Nemsoká indulni kell a fogorvoshoz, ennyi időre már minek álljak…

Nagyjából négy évvel ezelőtt - egy traumaként megélt élethelyzetnek köszönhetően - megrekedtem egy ponton. Egyszerűen nem tudok írni: egy-egy nekiiramodástól eltekintve se előre, se hátra. Sőt, már a gondolat is frusztrál, stresszel. De miért olyan fontos ez?... Kit érdekel, hogy nem tudom írott…