"Mert minden egyes nap, melyet nem a mélyben ücsörögve, hanem létrádat építve töltesz, élettel tölti el a lelkedet." - Kocsis Gábor: Nulla dies sine linea - avagy a biztos sikernek nincsen titka (avagy: hogyan másszunk ki a gödörből?)
A mai napom majdnem eltelt alkotás (írás) nélkül. Kipucoltam újabb köröket a lakásból, szükségtelenné vált és már emlék nélkülivé fakult dolgokat selejteztem ki, hogy LEGYEN HELYE AZ ÚJNAK. Az elmém fáradt, de nem elégedett. Mert ma még nem írtam.
Már reggel megnyitottam az új bejegyzés oldalát, és felírtam néhány kulcsszót, amiről egész nap elmélkedtem ilyen vagy olyan formában. Az eredeti célom az volt, hogy a bonyolult összefüggésüket és a megállapíthatatlan sorrendiségüket fogom elemezgetni, de a fent linkelt bejegyzés, és a nap végére szintetizálódott információhalmaz a fejemben már mást kíván.
Egész nap azon gondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy az ember kitartóvá váljon. Mindenek előtt a kitartás - de aki volt már nagyobb válságban az életével, tudja, hogy ezt nem adják ingyen. Arra próbáltam választ találni, hogy mi az, ami segít minden nap felállni, újra nekiülni, dolgozni - minden nap egy kicsit többet, egy kicsit jobban, egy kicsit lelkesebben csinálni. Nekem ez az utóbbi már egész jól megy: három nap alatt valóban terápiás tevékenységgé vált az írás. Jó is, hogy nincs igazán befolyásom arra, olvassa-e valaki ezeket a gondolatokat, én mégis arra gondolok, hogy mindenkinek írok. Magamnak bogozok, másoknak terítek.
Próbáltam egyfajta fontossági sorrendet, logikai láncot alkotni a reggel felírt fogalmakból, de minduntalan rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább hasonlít a tegnap említett gordiuszi csomóra ez az egész folyamat - amit a gödrömből való kimászás receptjének is mondhatnék -, mintsem világos és tiszta lépések egymásutániságára. És hogy mik voltak ezek a "stációk" vagy alapelvek? Hát, íme:
1. cél
2. hit
3. terv
4. rendszeresség
5. következetesség
6. mértékletesség (egyszerre mindig csak egy lépés előre)
Gábor gondolataira kell ismét visszarezegnem: az első szó itt is a cél. Ebből általában egy van (legalábbis azon a területen, ahol az embernek az élete folyását megakasztó probléma gyökerezik), ugyanakkor maga után vonzza azt is, hogy az ember élete többi területén is előbb-utóbb akadályok keletkeznek (netán szem elől tévesztjük a más jellegű célokat). Az összes többi fogalom - sok-sok más gondolattal együtt - belepakolható egy szép nagy kalapba, amit - Gábor szavaival élve - eszközöknek nevezhetünk. A dolog valódi szépsége az, hogy a cél elérése érdekében eszközeinket taktikánkat folyamatosan változtatnunk kell, mindig éppen a bennünk feltorlódó ellenállások fajtájához és intenzitásához igazítva.
Reggel mindezt még nagyon homályosan láttam. Próbáltam megtalálni a dolog nyitját: miért érzem magam mindig tehetetlennek, ha a cikk- vagy disszertáció-írásra gondolok?
Elvesztettem a hitet magamban? Igen. Várj, mégsem.
Nincs akció- és ütemtervem? Nincs hát. De, valamilyen van, csak rossz vagyok a határidők betartásában - akkor, ha nincs motivációm, ha nincs hitem, ha nem szeretem, amit csinálok.
Foglalkozom-e napi rendszerességgel a feladatokkal? Épp ezért kezdtem ezt a blogot írni, szóval igen. Ha egy nap itt nincs bejegyzés, az azt jelenti, hogy a munkával sem foglalkoztam - gondolatban sem. Megoldás: minden nap ÍRNI KELL. Legalább ide.
Következetlen vagyok? Alapvetően nem. Legfeljebb abban, ha hagyom eluralkodni magamon a pótcselekvés-kényszert. De résen vagyok, figyelem a kis Pumuklit!
Megelégszem egyszerre csak egy lépéssel? Na, erre teljes mellszélességgel mondhatom, hogy igen. Más gödrökből való kimászás során az utóbbi időben megtanultam, hogy lassan, megfontoltan haladni sokkal célravezetőbb.
Már csak a következetesség és a rendszeresség kimunkálandó: hogy minden nap legyen meg az az egy kis lépés. Ez a terv. És hiszem, hogy meg tudom csinálni! Célom, hogy megcsináljam.
Véletlenek nincsenek.
