Kissé remegnek a kezeim, mikor ezt írom, mert éppen jógáztam az előbb egy kicsit. Semmi komoly vagy megerőltető nem történt, mindössze 5, némileg módosított napüdvözletet végeztem Laruga Glaser instrukciói alapján.

Tudom, hogy rettenetesen elhanyagoltam, jobban mondva elhagytam magam. Hónapok óta küzdök ellene, de valahol nagy összességében azóta, hogy visszaköltöztünk, egyszerűen engedtem a külsőmet-belsőmet teljesen szétfolyni. Nem haragszom erre az állapotra, tudom nagyon jól, hogy meg kellett adni magamnak az időt arra, hogy a lelkem utolérje a testemet és feldolgozzon mindent, amit fel kell dolgoznia. Ehhez nyugalomra, semmittevésre - és mélyrepülésre is szükség van. De nem a végtelenségig!

Szerencsére most már zavar a tétlenség, most már nem azért akarom magamra erőszakolni, hogy keljek fel, végezzem el a feladataimat, a munkámat, mert "jaj, mit szólnak mások", és mert mindenkinek meg kell felelnem - hanem azért, mert érzem belül: ideje megmozdulni.

Valamelyik este sétánál futottunk egy kicsit a két kutyával. Időnként megpróbálkozom vele, de eddig még szinte minden alkalommal túl nagy volt a veszélye az arccal az aszfalton csúszásnak, mert a jószágok hol nekiiramodnak, hol valamilyen érdekes szagot vagy kis kollégát vesznek észre - általában épp az ellenkező oldalon. Nem erőltetem a dolgot, megvárom, míg maguktól rájönnek, hogy az lenne a lényeg, hogy azonos tempóban kocogunk egymás mellett - és ez egész hosszan sikerült is legutóbb. Ez adta az első lökést és kedvet ahhoz, hogy ne csak beszéljek róla, de tényleg csináljak is valami fizikailag megerőltetőt minden nap. Ez lesz a következő 30 napos kihívásom.

Az előző (minden reggel felkelek 6-kor és este lefekszem legkésőbb 11-kor) elég csúfos vereségbe torkollott. De megtanított valamit: az alvás és ébrenlét eltolódása, valamint a felkelés körüli nehézségek csupán egy nagyobb probléma tünetei. Megpróbálhatom a kezelést erről a végéről indítani - de nagyrészt csak szenvedést fog hozni. Előbb meg kell találni, mi okozza a gondot, majd azon dolgozni.

Nyilván ez a gondokozó nem más, mint az elmém és a furcsa kényszerképzetei. Mindenki tele van ilyen kényszerképzetekkel: úgy gondoljuk, sőt biztosak vagyunk benne, hogy minden, amit érzékelünk vagy ami valamilyen élményt jelent, érzelmet vált ki belőlünk, az valódi. Biztosak vagyunk abban is, hogy tudjuk, a másik mit gondol és hogy érzi magát - leginkább akkor, ha a rólunk alkotott véleményéről, illetve a velünk kapcsolatos érzelmeiről van szó (legyen ez akár családtag, társ, kolléga vagy egy ismeretlen az utcán).

És ebből adódnak konfliktusaink egymással és önmagunkkal is. Kizárólag ebből. Hogy készpénznek vesszük a saját elborult elménk szüleményeit. Annak a meggyőződésnek a fogságában éljük az életünket, hogy a világ megismerhető, leírható és hogy az egymás közötti kommunikáció lehet tiszta.

Hát, van egy rossz hírem: sosem lehet teljesen tiszta. Viszont törekedhetünk rá! A saját magunkkal való beszélgetéseket is meg tudjuk tisztítani azáltal, hogy folyamatosan emlékeztetjük magunkat a gondolatok, érzések szubjektivitására, és arra, hogy valószínűleg a nap 99%-ban félreértjük a körülöttünk lévő világot. A saját rendszerünk szerint próbáljuk értelmezni és jó/rossz kategóriákba sorolni jelenségeit, kisebb-nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek vagy annak a megnyilvánulásnak.

Elsődleges stresszkiiktató fegyverünk legyen ez a gondolat (a szállóige után szabadon): a világon semmi sem tény, csupán vélemény. Minden probléma akkorának mutatja magát, amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Egy tollpihe is lehet nehezebb a kőnél. Az egyensúly nem a különböző életterületeken felmerülő stresszfaktorok egyformaságán, hanem a hozzájuk való viszonyunkon múlik.

Talán ez majd segít mindent egy kicsit könnyebben átvészelni.