Lassan négy napja írom ezt az egy bejegyzést... A "kinti" életem a szokásosnál meglepően rendszerezettebbnek tűnik, egyre ritkábban csapongok, egyre ritkábban érzem a késztetést arra, hogy "valami mást csináljak, mint amit". Nem tudom, minek köszönhető ez az állapot, de élvezem. És még többet akarok belőle - úgyhogy most befejezem ezt a posztot is, és a továbbiakban visszatérek ahhoz, hogy rendszeresen írjak a blogra (elvégre ezt is egy kialakítandó szokásul választottam).

Szóval úgy állunk, hogy a dolgok nagyon megváltoztak. De másfél hónapra (sőt, ha mindent beleszámolok, akkor hat-nyolc évre) volt szükség ahhoz, hogy végre fejben is utolérjem magam: két (mikor a bejegyzést posztolom, már hat) nappal ezelőtt  villámcsapásszerűen ért a felismerés: itt az ideje, hogy újradefiniáljam önmagam. Eddig is voltak rá kísérleteim, az igény szinte folyamatosan jelen volt, de mindig csak körbe-körbe rohangáltam magamon. Most végre a (egy?) megoldás is társult az egyre fokozódó belső kényszerhez.

Múlt hét kedden az Intézet udvarán dohányozva elkezdtem azon morfondírozni, hogy mi is az én munkám? Eddig ha megkérdezték, rögtön azt válaszoltam, hogy hát régész vagyok. De mindig is éreztem, hogy van emögött valami, ami nagyon nem tetszik, amivel nagyon nem tudok azonosulni. Főként azóta, hogy a Múzeumban dolgoztam.

Mint azt már korábban is írtam, azt szeretem a szakmámban, hogy minden létező emberi tevékenységet ötvöz. Szeretem, hogy a keretein belül gondolkodhatok akármin, szinte bármilyen irányba terjeszthetem az érdeklődésemet - legyen az konkrét régészeti probléma, vagy inkább módszertani kihívás. Ülhetek íróasztalnál, de térdelhetek a homokban is.

Az egészből csupán egy valami hiányzott, ami szinte teljesen megbénított: a választás szabadsága. A határidők mögé szorított teljesítményben, a reguláris, mindig elvárt, szárnyaló munkakedvben, a kívülről kényszerített elvégzendő feladatok és megoldandó problémák tengerében valahogy sosem éreztem azt, hogy a saját akaratom, a saját döntéseim szerint élem az életem. Hoztam döntéseket és meglehetősen sokat köszönhetek az akaraterőmnek is, de mindezeket egy külső burokban, egy mások által mesterségesen felépített rendszeren belül tettem - úgy éreztem, hogy csak ott tehetem.

Persze, ne legyünk naivak: az ember életében mindig lesznek ilyen külső burkok - hiszen társadalomban, családban élünk, szakmáink vannak, az elvégzett munkánkért pénzben jár a fizetség - amit aztán különböző szolgáltatásokra költve vissza is forgatunk a nagy egészbe, de az alapvetés, a kiindulópont lehet teljesen más.

Szóval igen. Akkor és ott az udvaron megcsapott a változás szele: KUTATÓ VAGYOK! Író, szabad gondolkodó, rendszerező, problémamegoldó és értéket teremtő elme. A kulcs a szabad szón van. Azon, hogy mindez az én döntésem. Én vagyok az, aki meg akarja érteni a világot. Én vagyok az, aki ki akarja kutatni (most éppen) a bronzkor és az emberi lélek titkait. Én vagyok az, aki elő akar adni egy konferencián és én vagyok az, aki cikket akar írni egy csomó dologról. 

A legjobb lenne valahogy ezt az egyet megtanulni és tűzön-vízen át megtartani. Hűnek maradni ehhez az önazonosság-érzéshez. Mert ha ez megvan, akkor jöhet bármilyen egyéb minőség - mert nem az számít, hogy mit csinálok, hanem az, hogy ki az, aki cselekszik.

Mostantól csak ezt mantrázom: kutató vagyok. Aztán szépen körbeépítem magam egyre több olyan minőséggel, amelynek megvalósítását célul tűztem ki.